Sokadszorra kongatják meg a vészharangokat: egyre fogy a magyar, s ezúttal egy régi történetet is fel lehet emlegetni.(Bizony, tizenhat éve hozták a Bokros-csomagként elhíresült, eredeti nevén
a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvényt). Természetesen a Bokros-csomag rengeteg területet érintett, most elsősorban a szociális ellátórendszer, azon belül is a várandóssággal, gyermekszületéssel összefüggő juttatások radikális átalakítását veszem elő; ugyanis ezen a területen olyan hirtelen és drasztikusan próbálta átalakítani az egész ellátási rendszert, hogy végül az Alkotmánybíróságnál kötött ki a jogszabály, s az AB több paragrafust meg is semmisített ezek közül. (Ez volt a 43/1995. (VI. 30.) AB határozat.)
De vajon egyedül a Bokros-csomag tehető felelőssé a mostani katasztrofális helyzetért? A véleményem szerint biztos, hogy nem, ez csak az egyik – valóban szerencsétlen – esemény volt, mely közrejátszott abban, hogy a nők munkavállalása, a demográfiai helyzet így alakult. Ha nagyon keményen akarnék fogalmazni, az játszhatott közre ebben, hogy a gyermekvállalással, terhességgel, szüléssel, kisgyermekek gondozásával összefüggő juttatásoknak soha nem az volt az elsődleges célja, hogy ezen munkák legnagyobb részét elvégző nőknek jobb legyen, hogy ezeken keresztül a juttatásokon keresztül a társadalom honorálja azt a munkát, mely az új generáció felnevelésével jár (s mely új generáció minden társadalom túlélésének és jövőjének záloga.) Kezdve azzal, hogy bevezették a GYES-t 1967-ben; valóban hozott némi könnyebbséget a nőknek az a tény, hogy nem kellett rövid idővel a szülés után újra visszaállniuk dolgozni, de a GYES bevezetése elsősorban arra szolgált, hogy visszatartsa a munkaerő-fölösleget; az épülő szocializmusnak már nem volt annyi munkavállalóra szüksége, mint az ’50-es években. Persze a nőknek is kedvezett ez a fordulat, hiszen embert próbáló volt az, amit az előző évtizedekben elvártak tőlük; a munkahelyen „teljes értékű” munkaerőnek tekintették őket, azaz ugyanannyit vártak el tőlük, mint a férfiaktól, azonban az egyéb kötelezettségek terén nem következett be az emancipáció. az otthoni munka továbbra is „női munka” maradt a legtöbb háztartásban. Ide kívánkozik egy idézet Tóth Eszter Zsófia könyvéből, a Kádár leányaiból mely híven jellemzi az ’50-es éveket: „Akkoriban egészen természetes volt, hogy csak és kizárólag az anya cipelje a gyereket bölcsődébe, a férjek elvárták a meleg vacsorát, mosógépről álmodni sem lehetett, a padlót lábbal keféltük, és ha nem sikerült a jegest elcsípni, hát egész nap folyattuk a hideg vizet a tejre, hogy el ne romoljon. Mindennap ötkor keltem, begyújtottam… Hétkor nyitott a bölcsőde, a gyereket levetkőztetve és hőmérőzve kellett beadnom…” Ki ne örült volna annak, hogy legalább az első években otthon lehetett maradni – még akkor is, ha a GYES összege már akkor sem volt valami sok?
Azonban a GYES intézménye – hiába volt hosszú – mivel igen alacsony összegű segéllyel járt, nem igazán érte meg annak a rétegnek, ahol a nő is magasabban kvalifikált volt, s több fizetésre számíthatott. Ezért vezették be a GYED-et, mely előzetes biztosítási jogviszonyhoz kötött járadék volt, előzetesen legalább 270 nap biztosítási jogviszony kellett hozzá, s a gyermek 1 éves koráig járt, ezt a következő években kiterjesztették a gyermek 1,5, majd 2 éves koráig. A cél itt is kettős volt; a már akkor is csökkenő tendenciát mutató születések számának növelése (nem pc módon fogalmazva, egy, a társadalom számára hasznosabbnak ítélt réteg gyermekvállalásra való ösztönzése), az egyre növekvő munkanélküliség csökkentése: ezek az évek a rendszerváltás előtti utolsó évek, az addigi rendszer működésében egyre több a hiba, de még nincs igazi változás, csak a meglévőt lehet rohammunkában javítgatni.
A rendszerváltás után a már meglévő problémák tovább fokozódtak; a munkanélküliség egyre nagyobb lett, mindenkinek meg kellett keresnie a helyét ebben a szép, új világban, ahol már nem voltak érvényesek a megszokott játékszabályok; többek között az állam már nem akart az élet minden területén jelen lenni, sőt, több feladatától szívesen szabadult volna. Ilyen volt például a költségvetésnek nagy terhet jelentő bölcsődei rendszer leépítése (a közbeszédben ezután úgy jelentek meg ezek az intézmények, mint valami „szükséges rossz”, amihez csak végső esetben folyamodik az ember lánya.). Elsősorban a vállalati, üzemi, illetve a kisebb falvakban lévő bölcsődék tűntek el, (forrás:
TÁRKÁNYI Ákos, Családpolitika – mit tehetünk a jövő érdekében?) s ezzel eltűnt a nők számára az az esély is, hogy a gyermekgondozási szabadságot megszakítva, bármikor munkába tudjanak állni – megkezdődött az egyre szűkösebbé váló bölcsődei helyekért való vesszőfutás, az egyre hosszabb várólistákra való feliratkozás.
Aki csak tehette, inkább otthon maradt, élve az állam nyújtotta támogatásokkal; kisgyermekes nőként ugyanis egyre nehezebb volt elhelyezkedni a ’90-es évek friss piacgazdaságában (hol volt már a teljes foglalkoztatottság!), s ha sikerült volna is, egyre nehezebben lehetett a gyermekeket napközben elhelyezni.
Ebben a helyzetben robbant a bomba, azaz a fent említett Gst., melyet Bokros-csomagként ismer mindenki. Amely megszüntette pl. a várandóssági pótlékot (helyette ma is az egyszeri anyasági támogatás van), s az addigi járadékokból (pl. a GYED-ből) megpróbált egy rászorultsági alapú segélyezési rendszert kialakítani. Más kérdés, hogy ezt a törekvést sikeresen állította meg az Alkotmánybíróság határozata, azonban az intézkedés tényleg inkább romboló hatású volt, a születések száma is visszaesett a következő időkben. Akkora bizonytalanságot okozott ez a radikális változás – mely ugyan teljesen ki sem tudta fejteni a hatását -, de ahhoz elég volt, hogy az emberek rádöbbenjenek; bizony, az eddig élvezett jogosultságok és kedvezmények nagyon hamar visszavehetőek, vagy csökkenthetőek.
Az elvesztett bizalmat a következő években sem sikerült helyreállítani: soha nem nyúltak úgy hozzá a családtámogatási rendszerhez, hogy ne lett volna mögöttes célja: általában a költségvetés kiadásainak a csökkentése, vagy a kirívóan alacsony női munkavállalók számának növelése. Éppen csak a legfontosabb cél nem került első helyre; úgy kialakítani a támogatási rendszert, hogy a nőknek valóban kvázi fizetést biztosítson azért a munkáért, melyet a gyermeknevelésben végeznek. Nem segélyt, hanem fizetést.
Mik voltak tehát ezek a változások?
Hozzányúltak a GYES-hez: a gyermek egyéves kora után akár teljes állásban is lehetett munkát vállalni, s mellette igényelni a GYES-t. Nem érte el eredeti célját, a női foglalkoztatottság növelését az intézkedés,
ahogy már korábban is írtam erről, mert ugyanakkor nem lett több bölcsőde és munkahely. Pár év után, idén januárban meg is változtak a GYES melletti munkavégzés szabályai.
Aztán kezdtek olyan vélemények is megjelenni, hogy jó-jó ez a korai kötődés, meg a gyereknek állandóságra van szüksége, lehetőleg az anyjára az első időben, de azért ezek nem abszolút érvényű szabályok (no meg ennek a trendnek a kivitelezése rengeteg pénzbe kerül ám). Egyébként is, Magyarország a világon az egyedüli ország, mely ennyi támogatást ad a gyermeket vállaló nőknek, ez tarthatatlan. A 2008-ban kitört gazdasági válság már csak a végső lökést adta meg, hogy ismét hozzányúljanak a rendszerhez, ezúttal figyelve arra, hogy az alkotmányosság követelményeinek eleget tegyenek, s a tervezett változtatás ne vérezzen el az első normakontrollon. Így szűkítették a gyermekgondozási szabadság maximális időtartamát 3-ról 2 évre, s megszigorították a GYES-nél magasabb összegű GYED és TGYÁS feltételeit. A felkészülésre hagytak időt is (nem úgy, mint a Gst. esetében, ez esetben a döntéstől számított egy év múlva 2010. május 1-jén lépett hatályba a jogszabály.)
Több munkahely, több bölcsőde nem lett most sem. A kialakuló családi napközik általában kénytelenek voltak térítési díjat szedni, csak így tudtak fennmaradni; így nem voltak elérhetőek mindenki számára. Az eredmény? Erről már írtam; a születések számának drasztikus csökkenése. További eredményekről nem is igen lehet beszámolni, mert az új kormány hatályon kívül helyezte az intézkedéscsomagnak az otthon töltött időre vonatkozó korlátját: Újból három év lesz a gyes! –hirdetik mindenhol, azt nem téve hozzá, hogy azért a Bajnai-kormány erre vonatkozó egyéb intézkedéseit változatlanul hagyták. (Haladóknak egy kérdés: vajon többe kerül-e az újfent három évig fizetendő GYES a költségvetésnek, ha ugyanakkor kiiktatták a kedvezményezettek közül azokat, akik teljes munkaidőben dolgoznak, illetve az intézkedésre hivatkozva el lehet odázni a bölcsődei rendszer bővítését?)
A rendszerbe való átgondolatlan belenyúlás pedig előidézi, hogy az emberek már nem bíznak az életüket meghatározó keretekben, hiszen azt tapasztalják, hogy azok bármikor megváltoztathatóak, s ezért szinte lehetetlen hozzájuk alkalmazkodni. S mivel a gyermekvállalás az egész életre kiható döntés, ezért ilyen helyzetben mindenkiből előjön a biztonsági játékos, s inkább nem vállalja az eredetileg tervezett gyermeket sem.
Visszakanyarodva az eredeti cikkhez, véleményem szerint a Bokros-csomag csak az egyik eleme volt ennek a sok éve tartó, átfogó koncepció nélküli változtatás-sorozatnak. A kisgyermekes nők juttatásait mindig úgy próbálták alakítani, hogy elsősorban nem a nők ezzel kapcsolatos munkáját akarták díjazni, hanem más célokat kívántak ezen keresztül elérni; vagy a munkanélküliség csökkentését (ösztönözve a juttatásokon keresztül a nőket, hogy inkább maradjanak otthon, s ne rontsák a statisztikát), vagy a költségvetés hiányának csökkentését (csökkentve, befagyasztva a juttatásokat, vagy éppen a juttatásokhoz való hozzájutás feltételeit szigorítva). Nagyon hiányzik egy olyan átgondolt, pillanatnyi érdekektől mentes, hosszútávú fejlesztése ennek a rendszernek, mely anyagilag elismeri a gyermeket nevelők munkáját, segíti a nőket a munkavállalásban és alkalmas arra, hogy a családok megtalálják vele a számukra megfelelő megoldásokat a családi élet és a munka összeegyeztetésében.
