Annak az édesanyának, akit ebben az interjúban kérdeztem, szintén három gyermeke van, a legkisebbik még nem töltötte be a harmadik életévét. Arra voltam elsősorban kíváncsi, hogy hogyan változtak meg a munkájával kapcsolatos tervei a gyermekvállalás után, s hogyan oldja meg munkájának – melyet teljes munkaidőben végez – a családi élettel való összeegyeztetését.
Mielőtt gyermeket vállaltatok volna, hogyan gondoltál a mellettük való munkavállalásra?
Szeretted-e a korábban végzett munkádat, hamar vissza akartál-e térni hozzá?
A gyerekek megszületése előtt a K+F szférában dolgoztam, ugyanide tértem vissza 5,5 év otthonlét után. Korábban nem terveztem 3 gyereket, kettőben gondolkodtam (a férjem már akkor is hármat szeretett volna), éppen azért, mert nagyon szerettem a munkám, és fontosnak tartottam azt is, hogy a munkámban is sikeres legyek, és legyen lehetőségem az előre lépésre. A pályámon éppen felfelé ívelő szakaszban voltam, elismertek a munkahelyemen, több meghívást kaptam rangos konferenciákra, több sikeres publikációm jelent meg, ösztöndíjat kaptam, több felsőoktatási intézményben is tanítottam, és elkezdtem a doktori képzést is.
Ezen a ponton természetesen dilemmába kerültem, hogy mikor is vállaljuk az első gyereket. Megvárjuk, amíg megszerzem a doktori fokozatot? Vagy ne várjuk meg, majd közben megcsinálom? Kisebb tanakodás után a második verzió mellett döntöttem (a férjem teljesen rám bízta ezt a döntést, mivel annak minden következményét nekem kellett vállalnom), egyrészt mert már nagyon vágytam gyerekre, másrészt pedig a doktori megszerzése nem kevés idő, becsléseim szerint 30 éves korom körül sikerülhetett volna.
Előzetes terveinkben az szerepelt, hogy két gyerek lesz 3-4 év korkülönbséggel, és közte visszatérek dolgozni. Úgy terveztem, hogy az első gyerek 18-20 hónapos kora között valamikor visszatérek a munkába. Úgy gondoltam, hogy vagy az eredeti munkahelyemre térek vissza, vagy a felsőoktatásba, ha erre lehetőséget kapok.
Hogyan alakult ez a gyakorlatban? Jártak-e a gyermekeid bölcsődébe?
Az élet teljesen mást hozott.:-) Egyrészt az első gyerek születése után pár hónappal már nagyon vágytam újra gyerekre, másrészt nem volt könnyű a terhességem, ezért feltételeztem, hogy a következő gyereknél hamar táppénzre kényszerülnék, így nem lett volna értelme visszamenni. Nagyon nagy korkülönbséget pedig nem akartunk. Hasonlóan megváltozott a véleményem arról is, hogy mikortól alkalmas a gyerek (és persze a szülő is) a bölcsődére. Túl korainak találtam volna a 18-20 hónapos életkort. Ezért teljesen másképpen alakult minden. Az első gyerekünk 1 éves korában az újabb gyerek mellett döntöttünk, végül egy vetélés után megérkezett a második gyerekünk, 2 év korkülönbséggel (koraszülöttként).
Közben természetesen az első gyerek otthon volt, egyáltalán nem járt bölcsibe. Én pedig írtam a disszertációt, amit már az első gyerekkel elkezdtem. Pont a kórházba kerülésem előtti napokban lettem kész az első verzióval, a kórházból telefonálgattam, hogy le tudjam adni. A végső verziót a második gyerek kiscsecsemő korában sikerült elkészítenem. Ezzel nagy kő esett le a szívemről. És gyökeresen megváltoztam, újabb gyereket szerettem volna. A harmadik gyerekünk érezve a vágyunkat jó korán kopogtatott, így aztán 16,5 hónappal a második után ő is megszületett. Terhességem alatt megvédtem a disszertációm, a doktori oklevelet nem sokkal a szülés után vehettem át.
Természetesen így a gyerekek között nem mentem vissza egyáltalán, a két nagyobb nem is járt ezért bölcsödébe. A nagyobb az első évben oviba is csak ebédig járt. A kicsi 1 éves kora körül aztán felmerült, hogy hogyan tovább. Felvetettük azt a lehetőséget is, hogy 3 éves koráig itthon maradok, mivel rendkívül nehezen maradt meg mással rajtunk kívül, még a nagyszülőkkel sem nagyon akart akár 1-2 órán át sem maradni. Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbálok visszamenni a GYED lejárta után. Kiveszem a felgyűlt sok szabadságot, és utána elkezdi a bölcsit, ekkor ő már pár hónappal elmúlik 2 éves. Ebben a döntésben sok szempont játszott szerepet. Egyrészt nagyon sok év maradt ki, így is nagyon féltem a visszatéréstől (nagyon szerettem otthon lenni, a munka nem igazán hiányzott). Másrészt, ha várunk még egy évet, akkor pont a nagylány kezdte volna az iskolát, úgy véltem, ez túl sok változás lett volna egyszerre, könnyebb úgy visszaállni a munkába, hogy kevesebb még a kötöttségünk más területen. Harmadrészt természetesen anyagi szempontok is szerepet játszottak, szerettük volna, ha végre egy kicsikét könnyebben élhettünk volna. Negyedrészt így kaptam lehetőséget a távmunkára, ami szintén segíti a visszatérést.
Hogyan néz ki egy átlagos napod?
A napi menetrend kialakítása kb. másfél hónapunkba került. Persze azóta is történtek változások, ahogyan az életünkben is vannak mindig változások.
Reggel 6.30 körül kelek, elkészítem a reggelit, ébresztem a gyerekeket. Mióta előbbre hoztuk az esti fekvést (kb. 7.30), a gyerekek maguktól ébrednek, így kevesebb a reggeli nyafogás is. A nagyok az este előre odakészített ruhát maguktól felveszik, a kicsit a férjem öltözteti, amíg én még készítem a reggelit. 7.20 körül indulnak el, a férjem viszi mindhárom gyereket reggel. Én utána gyorsan elpakolom a reggeli nyomait és felöltözöm (kb. 15 perc). Utána rögtön neki tudok állni dolgozni, így nyerek egy kis időt. Itthonról dolgozom, hivatalos formában, erre a kicsi három éves koráig kaptam lehetőséget.
Kb. 14.30-ig dolgozom. Így persze nem jön össze a napközbeni 8 óra (heti 40 órás munkarendben vagyok), csak 7, de ez nagyon intenzív munka, hiszen nem zavar senki, nem szólnak a telefonok, nem fénymásol, nyomtat senki, nem trécsel, vagy éppen tárgyal, nem állít meg a folyosón, hogy mi újság, és nem kell kimennem ebédelni sem egy környező étterembe. Utána elmegyek a bölcsibe és az oviba a gyerekekért, kb. 3.30-ra érünk haza (ha kevesebb a ruha, akkor hamarabb). Hetente egyszer (néha kétszer is sikerül) elmegyek tornára, akkor a férjem próbál időben haza jönni és 4.50-kor el tudok indulni, kicsit kések, de másképpen nem megy.:-) Hetente egyszer jár a nagylány fejlesztő tornára (mozgáskoordinációs problémái vannak), és heti egyszer úszni. A gyerektornára mind együtt megyünk, a másik kettő elfoglalja magát az előtérben.
Hazaérkezés után kint szoktunk maradni az udvaron egy kicsit, 4 után valamikor bejövünk (ahogy hosszabbodnak a nappalok, tovább kint tudunk lenni). Utána játék, mese. Vacsora 5.45 körül, és 6.30 körül indulunk fürödni, 7.30-kor mindenki ágyba kerül. Amikor már itthon vannak a gyerekek, akkor annyi házimunkát végzek csak, amennyit „bírnak”. Ha játszani szeretnének velem, vagy olvasni, akkor „hagyom a dagadt ruhát másra”. Este miután lefeküdtek, akkor szoktam a mosást bepakolni, és másnap reggel bekapcsolom. Elpakolom a ruhákat, amíg ők pancsolnak, és kikészítem a másnapi ruhákat. Bepakolok másnapra a hátizsákokba (tornacucc, gyümölcsnap, egyebek).
Elég sok a munkám így a napok 80 százalékában este is dolgozom, ez a munka mennyiségétől függően lehet, hogy csak 1-2 óra, de decemberi időszakban több héten át 4-5 óra is volt este 8-tól.
Vannak olyan napok, amikor be kell mennem a munkahelyre, vagy el kell utaznom más településre, az sokkal nehezebb, és elég sok szervezést igényel, hogy meg tudjuk oldani.
Mennyire érzed családbarátnak a munkahelyed? Mennyire kedvező a család szempontjából az időbeosztás, hogyan állnak a kollégák ahhoz, ha a gyerekek miatt hiányzol vagy hamarabb el kell menned?
Nehéz erre a kérdésre egyértelműen válaszolni. A közvetlen főnököm nagyon megértő és nagyon át tudja érezni a kisgyerekes lét nehézségeit. A távmunka lehetővé teszi, hogy könnyebben alkalmazkodjunk egy nagycsalád igényeihez, és a napi 8 órás munka ellenére a gyerekeim rögtön alvás után eljöhessenek az oviból, bölcsiből. Ugyanakkor a munka projekt alapú, határidőkkel és határidőre elvégzendő feladatokkal. Így, ha a gyerekek betegek, akkor is meg kell valahogyan oldani a munkavégzést. Márpedig a gyerekek betegek, 3 gyerek minimum háromszor annyit, mint egy gyerek. Így ilyenkor nagyon fárasztóak a napjaim, ápolom a betegeket, minden éjszaka dolgozom, hétvégén is dolgozom. Napi 2-3 órára hívok bébiszittert, többre nem éri meg, mert túl sok pénzbe kerül. És persze rajtam van annak a feszültsége, hogy szeretnék teljesen a beteg gyerek(ek)re figyelni, de közben mégis el kell valahogyan végezni a munkát.
A kollégáim elfogadják ezt a helyzetet, bár nem tudják nyilván teljesen átérezni, egyszerűen sok mindent csak akkor érthető, ha magad is abban a helyzetben vagy. Így voltak furcsa kérdéseik és elvárásaik, de ezt el kell fogadni nekem is. Szintén önmagam számára feldolgozandó helyzet volt a „karrierem” megtorpanása. A hasonló korú kollégáim már jóval előrébb tartanak, és az egyedülállók számára olyan lehetőségek is adódnak, melyek az én esetemben fel sem merülhetnek (pl. külföldi ösztöndíj). Amikor az ember gyereket vállal, akkor elméletben tudja, hogy ez valószínűleg így lesz, de szembesülni vele valójában teljesen más.
A felsővezetés nem áll ennyire kedvezően a gyerekes munkavállalókhoz, ragaszkodik egyfajta sztenderdhez, és nehéz elfogadni, hogy vannak a sztenderdbe nehezen beilleszthető
élethelyzetek.
Mi volt a legfontosabb szempont tehát a munkád megválasztásában, abban, hogy a régi helyeden dolgozol?
Az első szempont az volt, hogy ide visszavártak. Volt tehát egy helyem, ahol pontosan tudták, hogy három kisgyerekem van, mégis mehettem dolgozni. Ez nagy dolog ma Magyarországon. Számos nehézsége mellett, mégis sok rugalmasság van ebben a munkában, és lehetőséget kaptam – ha egyelőre átmenetileg is – távmunka végzésére, aminek számtalan előnyét élvezhetjük. A második pedig, hogy szerettem ezt a munkát, változatos, érdekes.
Mennyi segítséged van a hétköznapokban a családi élet-munka-egyéb elfoglaltság szervezésében?
A férjem a legfőbb segítségem.:-) Sajnos elég sokat kell dolgoznia, de igyekszik ő is úgy intézni a dolgait, hogy pl. én eljussak tornára és vállalta a gyerekek reggeli fuvarozását is. Az egyik oldalon nincsenek nagyszülők, a másik oldalon pedig még aktív korúak, dolgoznak, így hétköznap csak délután tudnak segíteni, de mivel nem egy városban lakunk, ez sem annyira egyszerű. Van egy bébiszitterünk, aki bevethető betegségek esetén, vagy ha nekem el kell utaznom. Nagyon sok szervezést és átgondolást igényel, hogy zökkenőmentesen menjen minden, de még így is történnek váratlan események.
Ha másra is gondolsz, nincs takarítónő, vagy bejárónő.:-) Meg kellett tanulni azt is, hogy az ember elviselje, hogy a lakása nem mindig tipp-topp. Többre értékelem az együtt töltött időt, mint azt, hogy patyolattisztaság uralkodik a lakásban. Hétköznap nem főzök, hétvégén viszont mindig főzünk, a gyerekek is szeretnek kuktáskodni.
Elégedett vagy-e az életeddel?
Ha röviden kellene válaszolni, akkor igent mondanék.:-) Racionálisan nézve elégedett vagyok, hiszen van három szép, egészséges és okos gyerekem, egy szerető férjem, van egy normális lakásunk, mindkettőnknek jó munkája van, nincsenek napi pénzügyi problémáink. Ha viszont érzelmileg tekintek az életre, akkor marad bennem hiányérzet. Szívesen vállaltam volna még gyereket, és több időt töltenék a gyerekekkel. Volt pár hónap, amikor a két nagyobb már ovis volt, a kicsi meg még itthon volt, akkor nagyon-nagyon jó kis életünk volt, mert minden házimunkát megcsináltam mire a nagyok haza jöttek, későn mentünk az oviba, együtt sétáltunk reggel az oviba és vissza haza (most kocsival járnak), és az egész délután teljesen az övék volt. Ez nagyon hiányzik. És persze sokkal több idő jutott magamra is. A heti tornán kívül ugyanis nagyon lecsökkent a magamra, szórakozásra fordítható szabadidő. És persze kicsit aggaszt az is, hogy nem tudom, mi lesz a kicsi 3 éves kora után. Ha nem maradhatok távmunkában, akkor nem lesz megoldható a 8 órás munkavégzés, és gyerekek betegségét is nehezebb megoldani (6 hónapja dolgozom és egyetlen napot sem voltam táppénzen!).
Ugyanakkor bízom benne, hogy ahogyan eddig is, ezután is megoldjuk ezeket a problémákat és az életem legjobb részei változatlanok (a gyerekek és a férj).:-)
