Pénteken meséltem ezt a történetet egy kétgyerekes anyuka ismerősömnek, aki most talált éppen állást, miután óvodába került a kisebb gyermeke is; a régi helye megszűnt, így kénytelen volt új munkahely után nézni. (Egyébként viszonylag könnyen sikerült neki J)
Annak idején, mikor kikerültem az egyetemről, már volt némi munkatapasztalatom, mert az utolsó években dolgoztam részmunkaidőben egyetem mellett is, illetve a nyári szünetekben. Diploma után azonban nekiálltam, hogy megkeressem életem első teljes munkaidős állását. Nem gondoltam bele a nehézségekbe, sőt, egyáltalán, eszembe sem jutott, hogy bármiféle akadályba ütközhetek fiatal pályakezdőként. Biztos voltam benne, hogy lesz állásom, s ezt nemcsak a kincstári optimizmus mondatta velem, hanem egyszerűen nem jutott eszembe, hogy máshogy is lehet.
Államvizsga után, diplomaosztó előtt ültem a vonaton, s éppen a HVG-t lapozgattam, mikor megláttam azt a hirdetést, amit – úgy éreztem – egyszerűen rám szabtak. Mintha nekem írták volna, minden stimmelt. Természetesen azonnal elküldtem a megadott címre az önéletrajzomat, motivációs levelet, s másnap már vártam, hogy mikor hívnak fel, gratulálva, hogy enyém az állás.
Harmadnapig kellett várnom, a metróban utaztam, mikor megszólalt a mobil, s másnapra interjúra hívtak be. Nem akarom tovább húzni, tényleg megkaptam az állást. El-nem-múló naivitásomban azt képzeltem, hogy azért, mert csak én jelentkeztem, hiszen szinte rám szabták a feltételeket. Később kiderült, kb. 150 önéletrajz érkezett. És mégis sikerült.
Nem, nem voltam ügyesebb a többi jelentkezőnél; mondhatni, egyszerűen nagy szerencsém volt. Viszont egy picit sem stresszeltem magam, annyira híján voltam minden tapasztalatnak, s a munkakeresésről való előzetes tudásnak. Olyan voltam, mint a hályogkovács, aki szemeket műt – egészen addig, míg egy szemészorvos – látva a tevékenységét – el nem magyarázza neki, hogy a mennyire fontos a precizitás és a szaktudás a szemműtéteknél: elég egy rossz mozdulat, s mindennek vége, főként a páciens szeme világának. Ezt hallva, a hályogkovács, aki addig hiba nélkül dolgozott, nem mer többet műteni.
S igen, ha most keresnék állást, már mindent tudok: mekkora munkanélküliség, azon belül a diplomások hány százalékát érinti az állástalanság, azt is tudom, hogy eleve hátrányos helyzetű csoportból indulok, mint kisgyerekes anya; ismerem a jogaimat, s kötelezettségeimet; kis ráfordítással profi önéletrajzot is tudnék írni.
Csak egy dolgot vesztettem el: soha többé nem tudnék a fentiekhez hasonló nyugalommal és önbizalommal munkát keresni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.