Az elmúlt két hétben csak a való világban éltem, rengeteget kirándultam, úsztam, madarakat és bogarakat figyeltünk a gyerekekkel; igazából egyszer éltem csak az alkalommal, és csatlakoztam a netre, akkor is csak pár percig. A mai nappal ennek az idilli időszaknak vége szakadt, újból itt ülök, s próbálom a női munka terén felhalmozott lemaradásomat bepótolni; azaz egyfelől az interneten nézegetem, hogy milyen változások történtek az elmúlt két hétben, másfelől a közbeszédben tipikusan női munkának tartott tevékenységeket űzöm, például irdatlan mennyiségű szennyes ruha kimosásán-teregetésén-leszedésén vagyok túl.
A ruharinglispílt most hagyjuk, senkit sem untatok a részletekkel (na jó, egy hatalmas adag még itt tornyosul a hátam mögött, ezért mereven a monitort bámulom és gépelek.)
A női munka terén ott ejtettem el a fonalat, hogy felkerült az internetre a Munka törvénykönyvének jövőbeli módosításának egy tervezete, mely sok szempontból igen-igen hátrányosan érintené a női munkavállalókat. Azóta persze már sokat szelídült ez a javaslat, egyelőre annyi biztos, hogy semmi sem biztos, de lesznek változások az eddigi szabályozásban, s igen valószínűnek látszik, hogy nem a nőket védő szabályok lesznek meghatározóak a jövő Munka törvénykönyvében. Úgy érzem, a következő hetekben-hónapokban nem leszek téma híján, csak győzzem megírni… de most nem is a jogszabályokkal szeretnék foglalkozni, hanem azzal a blogolóval, aki bejegyzésével hihetetlen népszerűségre tett szert igen rövid idő alatt: igen,
Jakab Andor írásáról van szó, amelyre sokan reagáltak már, értettek vele egyet, vagy utasították el, elemezték szakértők, s mezei blogolók. A blogger saját bevallása szerint pamfletnek szánta az írást; ez a műfaji jelleg azonban nem mindenkinek volt egyértelmű, ezt mutatja a reflexiók sokfélesége is. Sokan kezelték úgy, s ezt mutatja a facebookon gombamód szaporodó lájkok sora is, hogy na végre, itt az igazság bajnoka, kimondta azt, amit idáig csak halkan, suttogva lehetett emlegetni: kinek kellenek a problémás munkavállalók, mikor van kevésbé problémás is? Minek küzdünk részmunkaidőért, mikor szívás az egész a munkaadónak, hiszen bőven talál olyat, aki napi nyolc (vagy még több) órát lenyomna a munkahelyén? Ugyan kinek van szüksége vállalkozóként egy olyan munkaerőre, akinek Damoklész kardjaként ott lóg a feje felett, hogy bármikor terhes lehet, szülhet, otthon marad a gyerekkel – vagy ha mindezt már végigjátszotta, akkor is ott van a
beteg lett a gyerek kártya, melyet bármikor kijátszhat? De mondok egy még rosszabb esetet: kinek kell olyan alkalmazott, aki vette a bátorságot, s az évek során megöregedett?
S akkor jött Jakab Andor, s végre kimondta, hogy a király meztelen: beszélhetünk esélyegyenlőségről, meg a diszkrimináció tilalmáról, lehet ezer törvényi korlát, az élelmes munkaadónak nem jelent semmilyen akadályt, hogy ezeket kijátssza, s lehetőleg már az állásinterjún kiszúrja a problémásnak ígérkező eseteket. S hogy megtört a jég, már többen helyeseltek neki, vagy éppen szedték le róla a keresztvizet. Majdnem mindegy is, hogy eredetileg minek szánta az írást, önálló életre kelt, tabukat döntött, s bátorságot adott olyanoknak is, akik idáig nem merték gondolataikat ilyen széles nyilvánosság előtt megfogalmazni: ugyan mit kezdjen egy profitorientált vállalkozó a koloncként nyakába szakadt terhes-öreg-beteg munkavállalóval?
A törvény ugyanis még ebben a pillanatban világosan előírja a munkaadó kötelességeit: nem mondhat fel egy csomó esetben, ki kell fizetnie a szabadságot a fizetés nélküli szabadságról visszatérő dolgozónak (ha egyre kevesebb idő után is), a táppénz harmadát utalnia kell az OEP-nek (ha ez egyre kevesebb összeget is jelent.). Más kérdés, hogy a gyakorlatban már kidolgozottak azok a módszerek, amelyekkel ezeket a kötöttségeket ki lehet kerülni. S ha a terveknek hihetünk, igény van arra is, hogy ezeknek a módszereknek a törvény erejével polgárjogot adjanak: elég csak egy pillantást vetni a fent már említett Munka törvénykönyvének megfelelő passzusaira.
S valljuk be: Jakab Andor cikke ugyan nem egy tudományos alapokon, felméréseken nyugvó írás, de nem véletlenül tudott ennyi embert megmozgatni. Van benne valami, ahogy mondani szokták, noha korántsem a teljes igazság. Gondoljunk bele: valóban Vállalkozó Jánosnak, aki a saját tőkéjét kockáztatja, ugyancsak áttételes haszna származik abból, ha Alkalmazott Zsuzsa gyermeket vállal, otthon marad a gyermekkel az első időkben, s később is megpróbálja gondosan nevelni. Sokkal később lehet, hogy éppen Alkalmazott Zsuzsa gyermeke fogja meggyógyítani Vállalkozó Jánost valamilyen súlyos betegségből, vagy viszi el minden hétfőn és csütörtökön Vállalkozó János otthona elől a szemetet, de Vállalkozó Jánosnak most keletkezik költsége és egyéb gondja-baja Alkalmazott Zsuzsa családalapítási terveivel kapcsolatban, s a haszon kiszámíthatatlan – (megtörténhet az is, hogy éppen Alkalmazott Zsuzsa gyermeke fogja kirabolni őt, de ez már túl messzire vezetne.)
Azonban ha nem egyéni szinten nézzük a dolgot, akkor bizony szüksége van arra Vállalkozó Jánosnak, hogy Alkalmazott Zsuzsa vállaljon gyermeket; ha Magyarország demográfiai helyzetét nézzük, akkor lehetőleg ne is egyet, ugyanis feltörekvő ifjúság nélkül ez az ország élhetetlen lesz még Vállalkozó János életében – s ezt ő sem szeretné. Makroszinten tehát a legtöbb vállalkozó elismeri, hogy szükség van arra, hogy a nők gyermeket vállaljanak, de mikroszinten azért fáj minden egyes forint, amit erre kell kiadni. Nem is tudom elítélni: nagyon sokáig azt kellett megtanulnia Vállalkozó Jánosnak és társainak, hogy ugyan nekik elő van írva, hogy mennyivel kell hozzájárulni a közjóhoz, azonban ez a köz elég gyakran cserbenhagyta őket, különböző szabályokkal megnehezítette, sőt, sok esetben ellehetetlenítette működésüket. Nem csoda, ha ezek után inkább az egyéni hasznukat próbálják meg maximálni, itt és most, s nem bíznak a szebb jövő ígéretében; olyan próbálkozás pedig kevés volt, mely a két szint közötti szakadékot próbálta volna áthidalni, s Vállalkozó Jánosnak a költségeit mérsékelni.
Még mielőtt megvádolható lennék azzal, hogy egyetértek Jakab Andorral (amennyiben én sem pamfletként úgy értelmezem az írását), sietek leszögezni: távol áll tőlem minden olyan törekvés, mely a hátrányos helyzetűnek tartott embereket igyekszik eltávolítani a munkaerőpiacról. De fenntartom: valószínűleg ezért lett ennyire népszerű ez az írás; mert sokan érzik a saját bőrükön a mostani helyzet visszásságait: a problémás munkavállaló (s most a blog miatt a gyermeket váró nőket emeltem ki, de minden csoportra igaz), és a munkaadó ellenérdekű felekké válnak, s a törvényi szabályozás, s a nyomán kialakult helyzet sok helyen nem engedi, hogy bizonyos kényszerpályákról letérjenek a felek. Ha pedig a jogalkotási tendenciákat nézzük, a jövőbeli szabályozás sem kívánja feloldani ezt az ellentétet, csupán a jogokat és kötelességeket csoportosítja egy kissé át.
Ami nagyon hiányzik, az az egész rendszernek az újragondolása abból a szempontból, hogy gyermeket váró munkaerőre szükség van, idős munkaerőre szükség van, sőt, beteg munkaerőre is szükség van, természetesen nem betegként, hanem ebben az esetben az a cél, hogy mielőbb meggyógyuljon. De amíg a mostani rendszernek egy-két elemét emeljük ki, változtatjuk meg hirtelen (lásd: munkavállalás és GYES, különböző járulékkedvezmények, nők nyugdíjazása 40 év után stb.), addig érdemben nem fog semmi sem változni. Még akkor sem, ha az az elem jól működik a bezzegországként számontartott skandináv államokban: nem old meg semmit például a kötelező apai GYES időszaka semmit a rendszer egészének változása nélkül – ha a mostani helyzetben simán csak bevezetnék, akkor családok ezreit hozná igen nehéz helyzetbe.
Olyan jogi szabályozás kell tehát, ahol minden család (és minden munkáltató és munkavállaló) ki tudja alakítani a számára legjobb megoldást; olyan szabályozás kell, ahol tere van az egyéni megoldásoknak, ahol nem külső tényezőkön buknak meg a mindenki számára legjobbnak tűnő kompromisszumok. Viszont ennek átgondolására - úgy néz ki – most sem idő, sem pénz, sem központi akarat nem jut. Addig maradnak a gyors, tűzoltás jellegű megoldások, melyek nem vezetnek messzire.
