Gyakran futottam már bele olyan szituációba, mikor a gyermekgondozási szabadságról visszatérő kismamát „barátilag” ezzel biztatták: nem tudunk munkát adni, megszűnt a munkaköröd, beláthatod, nem tudunk alkalmazni, tessék itt a papír: szüntessük meg közös megegyezéssel a munkaviszonyt (közalkalmazotti, köztisztviselői jogviszonyt).
S tényleg, ez a „közös megegyezés” olyan jól hangzik: nem felmondás, nem egyoldalú, hanem egy jobb hangulatú elválást feltételez. Egy hiba van vele: a közös megegyezés ellen nem véd a jog: arról van szó, hogy ha valaki – akár a kellő ismeretek nélkül – aláírja a közös megegyezést, onnantól kezdve nem igazán tiltakozhat az ellen, hogy véget ér hirtelen a munkáltatóval kötött jogviszonya, s nem is kap semmi juttatást. Ebben az esetben nincs felmondási idő – mert ez nem felmondás, így nincs felmondási védelem sem, nincs végkielégítés sem, ha esetleg felmondás esetén járna is.
Természetesen nem azt mondom, hogy ez egy teljesen haszontalan és - a munkavállalóra nézve biztosan - káros jogintézmény: mivel a jogviszony megszüntetésének a leggyorsabb módja, egy kvázi szerződés, melyben a felek egybehangzóan kijelentik, hogy a továbbiakban nem kívánják fenntartani a jogviszonyt, ezért nagyon is hasznos lehet, ha mindkét félnek más elképzelései vannak. De a gyermekgondozási szabadságról visszatérve azért gyakran megesik, hogy konkrét elképzelések híján, bizony jól jönne még néhány hónap, mikor bebizonyíthatjuk a régi munkahelyen, hogy az otthon töltött évek dacára is valódi munkaerők vagyunk – s mivel a felmondási védelem a legkisebb gyermek 3 éves koráig (s utána 30 napig) kitart, ezt egyfajta védőernyő alatt tehetjük meg. De ha nem is akarunk visszamenni a régi helyünkre, akkor is segítség abban az a néhány hónap, amit a felmondási idő jelent, hogy „rendezzük sorainkat”, s új munkát találjunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.