Abszolút szubjektív és rendhagyó bejegyzés a női munkáról; avagy hogyan jelentkezik a női munka a filmvásznon

Három filmhez volt szerencsém a közelmúltban, mindhárom pár évvel ezelőtt készült, s mindháromnak Meryl Streep a főszereplője; nem véletlenül, akármennyi filmet megnéznék, amiben ő játszik. Nemcsak ez a közös vonása a filmeknek, hanem az is, hogy „életből ellesett” sorsokat mutatnak be, bár Az ördög Pradát visel esetében erről csak a pletyka mesél, hivatalosan senki nem meri megerősíteni az érintettek közül.

Talán A szív dallamait említhetném elsőnek, melyben Meryl Streep egy elvált hegedűtanárnőt, (Roberta Guaspari) alakít, aki két kisfiával édesanyjához hazamenekülve addigi élete roncsain próbálja új életét kialakítani, s nem mellesleg magának állást találni, amiből a továbbiakban el tudja tartani gyermekeit. Házassága alatt nem dolgozott, hanem tengerész férjével költöztek ide-oda, ahova a férfit éppen a munka szólította, így mindenféle gyakorlat nélkül áll neki az álláskeresésnek. Rövid ideig ajándékcsomagolóként dolgozik egy üzletben, majd egy gyermekkori baráttal való találkozás után egy rosszhírű, harlemi iskolába kerül, ahol óraadó tanárként elkezdheti hegedűre oktatni a gyerekeket; ez volt ugyanis az eredeti szakmája, melyet nem tudott gyakorolni korábbi életmódjuk miatt, noha a házasság előtt nagy jövőt jósoltak neki.

S most újra előkerül; tízen-húszan nyikorognak rajta a vezetésével a környékbeli fekete, latin-amerikai hátrányos helyzetű gyermekek. Közben egy-egy jelenetben látjuk azokat a körülményeket, ahonnan ezek a gyerekek a tanterembe érkeznek minden reggel, a szegénységet, a mindennapos erőszakot, vagy „csak” az előítéletet, mellyel a szülők a fehérbőrű tanárnő iránt viseltetnek. Ezeken, s a saját életének nehézségein át szervezi meg a tanárnő az oktatást, melyre egyre nagyobb az érdeklődés; hiába bővítik a helyeket, a jelentkezők annyian vannak, hogy sorsolni kell közülük. Minden a legnagyobb rendben van, míg be nem üt a krach; az önkormányzat megszorításokat tervez, s ennek keretében meg akarja szüntetni a hegedű-programot is, s így Roberta állását is. A megoldás végül egy jótékonysági koncert lesz, ahol pénzt gyűjtenének a program folytatására; a sors úgy rendezi, hogy lemondják a koncerttermet az utolsó pillanatban, s miközben lázasan keresik az új helyszínt, egy ismerősön keresztül sikerül elintézni, hogy Roberta növendékei a Carnegie Hallban lépjenek fel, neves művészek társaságában.

Végül beteljesül az a koncerttel, amit Robertának jósoltak házassága előtt; annyira tehetséges, hogy a Carnegie Hallban kéne játszania. S noha ettől a céltól eleinte igen messze került, egy óriási pofon az élettől, a válás, mely eleinte tragédiának, amolyan itt-a-vége-mindennek állomásnak tűnt, segítette végül ahhoz, hogy ez a jóslat beteljesüljön. A tengerész férj mögötti családi életet rendező háziasszony-másodhegedűsből a trauma után, rengeteg nehézség és munka árán lesz a Carnegie Hallban játszó elsőhegedűs.

Íme, egy tipikus női életút. A nyugodt életet felborítja a krízis, s ebből kell valamit létrehozni, a hegedűprogram mellett Robertának magát is felépítenie; a rég elhagyott önbizalmát, szakmai gyakorlatát újra megtalálni, mert – immár egyedül – el kell tartani a családját.

(folyt. köv.)