Család és hivatás a Születés Hetén (2011. május 1-8.)

Az idei Születés Hete rendezvénysorozat olyan gazdag programkínálattal jelentkezik, hogy szinte lehetetlen is végigböngészni; az igazán kitartóak azonban rábukkanhatnak a Család és hivatás címet viselő előadásokra is, melyek az ország különböző helyszínein ezt a számomra igen fontos és érdekes témát járják körül, különböző szempontokból. Most egyet szeretnék az érdeklődők figyelmébe ajánlani; Miskolcon, az MTA Miskolci területi Bizottságának Dísztermében tartják (Erzsébet tér 3.), 2011. május 5-én. A konferencia programját itt lehet megtekinteni.

S végül a harmadik film: Az ördög Pradát visel

Emlékszünk arra a jelenetre, mikor először látjuk a Runway rettegett főszerkesztőnőjét a filmen? Ahogy jön a szerkesztőségbe a telefon, hogy Miranda ma előbb jön be; a hívás nyomán pedig méhkasként zúg az egész épület, mindenki szélsebesen rendezi sorait, majd megérkezik az autó, s kiszáll belőle ő, azaz Ő, akinek először csak a cipőit látjuk, majd egyre több részletet mutat meg a kamera, míg a liftben a nézőkkel is szembefordul, s a látvány magáért beszél, a gesztusok tökéletesek: magunk előtt látjuk azt a nőt, akitől félnek, akit tisztelnek, akinek a munkabírását, eredményeit mindenki elismeri a divatvilágban.

S bár a film elsősorban Andy és Miranda kapcsolatáról szól, a blog szempontjából mégis Miranda a fontos: hogyan ábrázolják a filmben ezt a nem mindennapi női karriert?

A Runway főszerkesztői állása egy sajátos világ tetején van: ebben a világban mindenki ad magára, a legutolsó divat szerint öltözik, a ruha, a táska a cipő, s a kiegészítők tökéletesen harmonizálnak. A betegség, gyengeség itt nem megengedett; az első asszisztensnek, Emilynek egyenesen a régóta várt párizsi útjába kerül, mikor egyszer influenzásan, vörös orral és könnyező szemmel megy dolgozni. S ezt a világot mozgatja Miranda Priestly, egy grimaszára egész tavaszi kollekcióját dobja ki a tervező, a beosztottjai pedig – akár lábukat törve is – de azonnal rohannak minden kívánságát teljesíteni; repülőt keríteni neki a tornádó kellős közepén, vagy ikerlányainak a kiadatlan Harry Potter-kéziratot megszerezni.

S mi ennek a teljhatalomnak az ára? A családi boldogság mindenképpen; ugyan ott vannak a lányok, akiket alig lát, férj is van, bár személye folyton változik, mindig más az aktuális Mr. Priestly (sőt, a mostanival is válófélben lesz éppen a film végére). Ugyanakkor a munkatársaiban sem bízhat feltétel nélkül; elismerik ugyan azt a rendkívüli teljesítményt, amit nyújt, s amelynek eredménye, hogy az amerikai Runway irányítja az egész divatvilágot; félnek tőle, mert erősnek és legyőzhetetlennek tartják, de tudja, ha bármikor gyengeséget mutat, akkor kíméletlenül eltapossák. S ehhez mérten viselkedik ő is velük; sakkbábuként tologatja ide-oda őket saját játszmája tábláján; amikor pozíciója a tét, akár vezéráldozatot is hoz, s a leghűségesebb munkatársának, Nigelnek már odaígért pozíciót dobja oda az ellenfélnek.

Siker, vezető szerep a piacon, általános elismerés – a mérleg egyik serpenyőjében; a film szerkesztésénél azonban gondosan ügyeltek arra, hogy azt is felsorakoztassák, mi minden került a másikba: majdnem minden, ami ezen az életen kívül van. (Érdekes például, hogy a film alapjául szolgáló regényben Miranda stabil házasságban él, míg a filmben szükségesnek tartották megemlíteni, hogy több válás van mögötte, s a jelenlegi házassága sem sikerült.) Nőként érvényesült egy főként nőknek szóló iparágban, kihozta belőle a maximumot, élő legendává vált, ugyanakkor a szépségipar többi lényeges pozíciójában szinte csak férfiakat látunk, férfi tervezőket emlegetnek (na jó, Chanel kivétel J), férfi a stylist, férfi a Runway-t kiadó médiabirodalom ura. Mirandának tehát nőként sikerül érvényesülnie ezen a férfias területen, s a filmben ezért megfosztják minden, jellegzetesen nőinek tartott attribútumától, a kedvességtől, gyengédségtől, empátiától, érzékeltetik, hogy nem jó anya, nem jó feleség – mintha egy ekkora üzleti siker nem járhatna mindezen tulajdonságokkal együtt.

Befejezésül talán azt emelném ki a három film kapcsán, hogy ugyan három nagyon különböző női karriert látunk, azonban mindhárom filmben lényeges momentum a főszereplők viszonya a férjeikhez, családjukhoz, azaz a női munkát a családi viszonyrendszer szűrőjén keresztül ábrázolják; míg az első filmben Robertának a válás után kell visszacsöppennie a munka világába, s újra megtalálni az eredeti hivatását, Julia Childnak és Julie Powellnek férjeik segítenek végig, hogy megvalósítsák elképzeléseiket; a harmadik filmben egyikről sem beszélhetünk, Miranda férje aktívan nem vesz részt a karrier alakításában, illetve válásuk sem befolyásolja azt; a film készítői azonban azt érzékeltetik, hogy ha egy nő ilyen magasra jut, akkor azért olyan hatalmas árat kell fizetnie – s ahogy ezt a végkifejletben is szájunkba rágják - mely nem igazán éri meg.

Julie&Julia – Kalandjaim a konyhában

S íme a folytatás, melyet Mery Streep egy másik filmje alapján írtam:

A következő filmben egy teljesen más közegben indul egy (sőt, kettő!) női karrier; szó sincs válásról, egy támogató, igazán jó házasságban találja meg Julia Child azt a tevékenységet, amiben a legjobb. Akik látták a filmet (Julie&Julia), emlékezhetnek arra a jelenetre, mikor egy párizsi vendéglőben ülve Julia Child arról beszél férjével, hogy mihez kezdjen ő magával, míg a férje dolgozik. Szó sincs anyagi kényszerről, egyszerűen csak hiányzik Julia Child életéből egy másfajta tevékenység, s így jut el pár próbálkozás után (kalapkészítés és bridzs-klub) a Le Cordon Bleu szakácsiskolába, ahol végre megtalálja a kedvenc foglalatosságát: örömmel, finom ételeket főzni, s aztán azokat szeretteinknek feltálalni, s együtt jóízűen megenni.

A film egyébként azokat az éveket kíséri végig, amikor még a sok-sok belerakott munka nem hozott eredményt; az enciklopédikus jellegű szakácskönyv évekig készül, lassan, mint a Luca széke, utána a kiadók sorra dobják vissza a kéziratot, mire végre a megfelelő kezekbe kerül: Judith Jones, az Alfred A. Knopf Inc. vezető szerkesztője nemcsak átolvassa, hanem mindjárt ki is próbálja a híres burgundi vörösboros marharagut, a boeuf bourguignon-t. Nyomban szerződést is ajánl, s végre kiadják a máig híres szakácskönyvet, a Mastering The Art of French Cooking-ot.

A film itt ér véget, igazából csak a másik szálon, a bloggerina Julie Powell életén át kapunk képet a könyv kiadása utáni sikerekről; a könyv ugyanis csak az első állomás volt, utána következett a tévésorozat, melyben Julia Child egész Amerikát tanította főzni, az Emmy-díj, melyet ezért kapott, s természetesen szakácskönyvének rengeteg további kiadása.

Egy példány pedig Julie Powell tulajdonába kerül; aki nyomasztó munkája mellett fog bele a nem mindennapi vállalkozásba: egy év alatt főzi meg a könyvben található összes receptet, s tapasztalatairól, kalandjairól közben blogot vezet. Helyzete némileg hasonlít Juliáéhoz; egy támogató házastárs mellett kezd bele a projektbe, azonban anyagilag korántsem olyan kedvező helyzetben. Végig dolgozik, s esténként készíti el ezeket az egyszerűnek éppen nem nevezhető recepteket; számtalan kudarc mellett végül célhoz ér az elhatározás, elkészül az összes recept. Nem mellesleg pedig felfedezik Julie-t, akinek a blogjából könyv készül, majd film, s ennek köszönhetően végre meg tudja változtatni az életét.

Az előző filmmel összehasonlítva egy a női karriernek egy egészen más megvalósulását látjuk (mindjárt duplázva!) A házasság itt inspiráló, a férjek segítik feleségeik az ötletek megvalósulását. Ma a későbbi karrier pedig egy hobbinak látszó tevékenységből nő ki, melyet Julia Child minden anyagi kényszertől mentesen végez, Julie Powell pedig anyagi biztonságot nyújtó, ám nem kedvelt munkája mellett. A siker várat magára, de amikor eljön, annál nagyobb lesz.

(folyt. köv.)

Abszolút szubjektív és rendhagyó bejegyzés a női munkáról; avagy hogyan jelentkezik a női munka a filmvásznon

Három filmhez volt szerencsém a közelmúltban, mindhárom pár évvel ezelőtt készült, s mindháromnak Meryl Streep a főszereplője; nem véletlenül, akármennyi filmet megnéznék, amiben ő játszik. Nemcsak ez a közös vonása a filmeknek, hanem az is, hogy „életből ellesett” sorsokat mutatnak be, bár Az ördög Pradát visel esetében erről csak a pletyka mesél, hivatalosan senki nem meri megerősíteni az érintettek közül.

Talán A szív dallamait említhetném elsőnek, melyben Meryl Streep egy elvált hegedűtanárnőt, (Roberta Guaspari) alakít, aki két kisfiával édesanyjához hazamenekülve addigi élete roncsain próbálja új életét kialakítani, s nem mellesleg magának állást találni, amiből a továbbiakban el tudja tartani gyermekeit. Házassága alatt nem dolgozott, hanem tengerész férjével költöztek ide-oda, ahova a férfit éppen a munka szólította, így mindenféle gyakorlat nélkül áll neki az álláskeresésnek. Rövid ideig ajándékcsomagolóként dolgozik egy üzletben, majd egy gyermekkori baráttal való találkozás után egy rosszhírű, harlemi iskolába kerül, ahol óraadó tanárként elkezdheti hegedűre oktatni a gyerekeket; ez volt ugyanis az eredeti szakmája, melyet nem tudott gyakorolni korábbi életmódjuk miatt, noha a házasság előtt nagy jövőt jósoltak neki.

S most újra előkerül; tízen-húszan nyikorognak rajta a vezetésével a környékbeli fekete, latin-amerikai hátrányos helyzetű gyermekek. Közben egy-egy jelenetben látjuk azokat a körülményeket, ahonnan ezek a gyerekek a tanterembe érkeznek minden reggel, a szegénységet, a mindennapos erőszakot, vagy „csak” az előítéletet, mellyel a szülők a fehérbőrű tanárnő iránt viseltetnek. Ezeken, s a saját életének nehézségein át szervezi meg a tanárnő az oktatást, melyre egyre nagyobb az érdeklődés; hiába bővítik a helyeket, a jelentkezők annyian vannak, hogy sorsolni kell közülük. Minden a legnagyobb rendben van, míg be nem üt a krach; az önkormányzat megszorításokat tervez, s ennek keretében meg akarja szüntetni a hegedű-programot is, s így Roberta állását is. A megoldás végül egy jótékonysági koncert lesz, ahol pénzt gyűjtenének a program folytatására; a sors úgy rendezi, hogy lemondják a koncerttermet az utolsó pillanatban, s miközben lázasan keresik az új helyszínt, egy ismerősön keresztül sikerül elintézni, hogy Roberta növendékei a Carnegie Hallban lépjenek fel, neves művészek társaságában.

Végül beteljesül az a koncerttel, amit Robertának jósoltak házassága előtt; annyira tehetséges, hogy a Carnegie Hallban kéne játszania. S noha ettől a céltól eleinte igen messze került, egy óriási pofon az élettől, a válás, mely eleinte tragédiának, amolyan itt-a-vége-mindennek állomásnak tűnt, segítette végül ahhoz, hogy ez a jóslat beteljesüljön. A tengerész férj mögötti családi életet rendező háziasszony-másodhegedűsből a trauma után, rengeteg nehézség és munka árán lesz a Carnegie Hallban játszó elsőhegedűs.

Íme, egy tipikus női életút. A nyugodt életet felborítja a krízis, s ebből kell valamit létrehozni, a hegedűprogram mellett Robertának magát is felépítenie; a rég elhagyott önbizalmát, szakmai gyakorlatát újra megtalálni, mert – immár egyedül – el kell tartani a családját.

(folyt. köv.)

Széll Kálmán és a női munka

A tervek szerint változnának a Munka törvénykönyvében olyan szabályok is, melyek nagymértékben befolyásolják a gyermeket és munkát is vállaló (szép kis szókapcsolatot találtam ki rá, nem?) nők helyzetét.

-         Változna a próbaidő hossza; most maximálisan három hónap a próbaidő, ez a duplájára, azaz 6 hónapra nőne. Korábban írtam róla, hogy a próbaidő alatt nem érvényesül a kismamák felmondási védelme, mindenki levonhatja a konzekvenciákat a tervekkel kapcsolatban.

-         Ma nincs szabályozva, hogy a gyermekgondozási szabadságról visszatérő kismamának mikor jeleznie a munkáltató felé, hogy ismét szeretne dolgozni; a tervek szerint a visszatérés előtt 30-60 nappal előbb kell majd jelezni. Szeretném felhívni rá a figyelmet, ez a jelzés írásban kell, hogy történjen.

-         A gyermekgondozási szabadságról visszatérő kismamát általában tetemes mennyiségű szabadság illeti meg, amit a munkába állás kezdetén kellett kiadnia a munkáltatónak. Ez is változik; most akár pénzben is meg lehet váltani ezt a szabadságot, feltéve, ha a munkavállaló is beleegyezik.(S most ne gondoljunk arra, hogy ez a beleegyezés mennyire történik szabad akaratból, s mennyire a gazdaságilag erősebb fél erőteljes odahatása miatt, a változtatás nagyon sok esetben kedvező is lehet a munkavállaló számára, akinek esetleg nem kell mindjárt szabadsággal kezdenie a felmondási védelem alatt álló időszakot, tehát tud akár a munkájával bizonyítani.)

-          csökkentenék azt az időt is, ami alapján a gyermekgondozási szabadságon otthon lévő kismama szabadságra lenne jogosult. A jelenlegi szabályok alapján a TGYÁS időszakára és a GYED első évére jár fizetett szabadság, a tervek szerint a fizetett szabadságot a TGYÁS és fél év GYED után számolnák ki.

(forrás: http://www.foglalkoztatas.hu/)

Heti körkérdés: Ki mennyire használja ki a kapcsolati hálóját, amikor munkát keres?

Gyakran hallom – s tapasztalom is, hogy igazán jó állást csak ismeretségen keresztül lehet szerezni.
Van igazsága ennek a tételnek, noha a saját példám némileg cáfolja; nekem egyetem után – mikor váratlanul ugrott az addig elég biztosnak kinéző álláslehetőségem – úgy sikerült állást találnom, hogy felcsaptam a HVG-t, s éppen volt benne egy olyan hirdetés, aminek – úgy éreztem – teljesen megfelelek. Gyorsan küldtem egy önéletrajzot és egy motivációs levelet. A mostani tapasztalataim birtokában úgy érzem, hogy a szent együgyűeket kísérő szerencse szegődhetett mellém, ugyanis én naivitásomban úgy képzeltem, hogy a hirdetésre nagyjából csak én jelentkezem (mint utóbb kiderült, még körülbelül százan küldtek be velem együtt önéletrajzot.) De… sikerült.

Azonban – a fenti példám ellenére, mely inkább egy szerencsés, de ritka esetet mutat be - tényleg könnyebb ismerősön keresztül állást találni; hiszen nekik nem tíz percben kell bemutatni magunkat, hanem olyan közegben mozognak, ahol többé-kevésbé tisztában vannak tudásukkal, szakmai és emberi képességeikkel is. (Ez utóbbi is fontos, legalábbis a közhely szerint: általában valakit a szakmai tudása alapján vesznek föl, s az emberi tulajdonságai miatt rúgnak ki.)

Viszont ma már rendelkezésünkre állnak olyan eszközök is, mellyel ismerősök egész tárházát érhetjük el, hiszen nem tudhatjuk pontosan előre, hogy honnan nyújtanak felénk segítő kezet. Ha van baráti levelezőlistánk, akkor egy nekik küldött emailben értesíthetünk mindenkit arról, hogy éppen munkát keresünk. De talán még hasznosabb lehet, ha a közösségi oldalakat is használjuk; kiírhatjuk az üzenőfalra, megoszthatjuk másokkal is, ők meg egy-egy kattintással azonnal továbbíthatják az üzenetünket. Így nagyon rövid idő alatt igen sok emberhez is eljuthat a hír: ilyen és ilyen képzettséggel, érdeklődéssel, szakmai tapasztalattal állást keresünk. S talán jelentkezik is az, aki tud munkát adni egy ilyen és ilyen képzettséggel, érdeklődéssel és szakmai tapasztalattal rendelkező munkavállalónak, vagyis nekünk.

Van a közösségi oldalaknak azonban olyan típusa is, amely kifejezetten erre a célra jött létre; segítségével sikeresen tudjuk részletesen bemutatni, árnyalni a „szakmai arcunkat”. A legismertebb ilyen típusú oldal a LinkedIn. Itt könnyen-gyorsan felépíthetjük a szakmai ismeretségi hálónkat, segítségével elérhetünk olyanokat is, akik ugyan közvetlenül még nem ismerőseink, de azonos szakmában dolgoznak, azonos érdeklődéssel rendelkeznek, vagy éppen a tapasztalataik, tudásuk alapján lehetnek hasznosak számunkra. Minket pedig az online önéletrajzunk mutat be, melyet az oldal segítségével készítünk. S egy csomó olyan szolgáltatást lehet igénybe venni, amelyekhez hasonlót a többi közösségi oldalon is használunk; itt viszont tematikusan, szakmai érdeklődésünknek megfelelően alakíthatunk csoportot, szólhatunk hozzá egy-egy témához, vagy kereshetünk meg embereket.

S hogyan kapcsolódik ez a női munkához? A nők erősségei között szokták megemlíteni a kapcsolatteremtési képességüket. Ezek a web2-es megoldások pedig éppen ennek a jó kapcsolatteremtési készségnek nyújtanak csatornákat, melyeken keresztül érvényesülni tud. Érdemes tehát megszokni őket, s minél előbb a saját céljaink szolgálatába állítani.

Munkavégzés és családi kötöttségek (ksh.hu)

Miközben gondolkodtam a jövő heti tematikán, felnéztem a facebookra, s látom, hogy a gazdagmami.hu oldal – melyet én is ajánlottam már – egy nagyon érdekes kutatásról ír; a KSH ugyanis 2010-ben megismételte a „Munkavégzés és családi kötöttségek” címet viselő modulját. (Korábban már volt hasonló kutatásuk, ezt ismételték a tavalyi évben, immár javított formában.)

A felmérés eredménye itt érhető el, nagyon érdekes, bár elég hosszú. Feltétlenül szükségesnek tartottam itt is megemlíteni, mivel a kutatás témája nagyon sok olyan területet felölel, ami a blog szempontjából is érdekes.

Cikkajánló: 30 óra munka gyes mellett: ajándék vagy megvonás?

A privatbankar.hu-n jelent meg az írás: hogyan viszonyulnak az édesanyák és a munkáltatók a GYES melletti munkavégzés megváltozott feltételeihez? Tájkép csata után.

Megszorítások a munkanélküli ellátások területén is: 2012-től minden munkanélküliséggel kapcsolatos juttatás 90 napig jár csak

Egyelőre még nem létezik jogszabályként, de tervben van már a címben olvasható megszorítás. Mindezt Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter jelentette be a szerdai kormányülés után.

A Világgazdaság honlapján részletes összefoglalás olvasható a változtatásokról.

Egész nap onlányok

Skype, msn, webkamera, mobil, e-mail. A távmunka, s egyáltalán a kapcsolattartás mai formáinak elengedhetetlen kellékei. Milyen jó, hogy vannak, s könnyebbé teszik az életünket.

Ugyanakkor könnyű a rabszolgáikká válni. Bármikor elérhetőek vagyunk, látják mások is, hogy éppen bejelentkeztünk a facebookra, iwiwre, a gmailen belül írunk levelet, vagy fenn vagyunk az msn-en. A munkahelyi telefont fel kell venni, nem lehet hagyni csörögni, csörögni, míg meg nem unják a vonal túlsó felén.

Így folyik egybe munka és magánélet, nehéz határt szabni, mikor van vége az egyiknek, mikor a másiknak. De mégis jó, hogy vannak a fenti lehetőségek. Csak néha túlnőnek rajtunk, s önálló életre kelnek.

Cikkajánló: A női életpálya-modell problémái (hrportal.hu)

Az interjúban Ferenczi Andreát, a Magyar Női Karrierfejlesztési Szövetség alapítóját és elnökét kérdezi Vámos Éva a női munkáról. Érdemes elolvasni, mert néhány vonatkozásban új dolgokat mond (pl. a fiatalabb korban való szülést javasolja a fiatal korban történő karrierépítés helyett). Ami számomra meglepő volt, hogy jónak tartja az újonnan bevezetett, kizárólag nőknek járó kedvezményes nyugdíjazást (negyven év után), mivel így a nagymamák tudnak segíteni az unokák körül, vigyázni rájuk, míg az anya dolgozik, a jövő generációja számára azonban a minél tovább való dolgozást tartja járható útnak, mivel az állami nyugdíjra az elöregedés miatt már nemigen lehet támaszkodni.

Szóval, mire mi abba a korba érünk, addigra jobb, ha a gyerekeink már nagyszülőként nem számítanak ránk, vagy legalábbis nem önkéntes gyerekvigyázóként…

Két cikk a női kvótáról

Az egyik Ausztriáról, a másik Olaszországról.

A téma iránt érdeklődőknek ajánlom még a Nők a Pályán Egyesület honlapját is.

Töprengés egy cikk olvasása után: Bokros 2020-ban is kiszúr a magyarokkal (www.mno.hu)

Sokadszorra kongatják meg a vészharangokat: egyre fogy a magyar, s ezúttal egy régi történetet is fel lehet emlegetni.(Bizony, tizenhat éve hozták a Bokros-csomagként elhíresült, eredeti nevén a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvényt). Természetesen a Bokros-csomag rengeteg területet érintett, most elsősorban a szociális ellátórendszer, azon belül is a várandóssággal, gyermekszületéssel összefüggő juttatások radikális átalakítását veszem elő; ugyanis ezen a területen olyan hirtelen és drasztikusan próbálta átalakítani az egész ellátási rendszert, hogy végül az Alkotmánybíróságnál kötött ki a jogszabály, s az AB több paragrafust meg is semmisített ezek közül. (Ez volt a 43/1995. (VI. 30.) AB határozat.)

De vajon egyedül a Bokros-csomag tehető felelőssé a mostani katasztrofális helyzetért? A véleményem szerint biztos, hogy nem, ez csak az egyik – valóban szerencsétlen – esemény volt, mely közrejátszott abban, hogy a nők munkavállalása, a demográfiai helyzet így alakult. Ha nagyon keményen akarnék fogalmazni, az játszhatott közre ebben, hogy a gyermekvállalással, terhességgel, szüléssel, kisgyermekek gondozásával összefüggő juttatásoknak soha nem az volt az elsődleges célja, hogy ezen munkák legnagyobb részét elvégző nőknek jobb legyen, hogy ezeken keresztül a juttatásokon keresztül a társadalom honorálja azt a munkát, mely az új generáció felnevelésével jár (s mely új generáció minden társadalom túlélésének és jövőjének záloga.) Kezdve azzal, hogy bevezették a GYES-t 1967-ben; valóban hozott némi könnyebbséget a nőknek az a tény, hogy nem kellett rövid idővel a szülés után újra visszaállniuk dolgozni, de a GYES bevezetése elsősorban arra szolgált, hogy visszatartsa a munkaerő-fölösleget; az épülő szocializmusnak már nem volt annyi munkavállalóra szüksége, mint az ’50-es években. Persze a nőknek is kedvezett ez a fordulat, hiszen embert próbáló volt az, amit az előző évtizedekben elvártak tőlük; a munkahelyen „teljes értékű” munkaerőnek tekintették őket, azaz ugyanannyit vártak el tőlük, mint a férfiaktól, azonban az egyéb kötelezettségek terén nem következett be az emancipáció. az otthoni munka továbbra is „női munka” maradt a legtöbb háztartásban. Ide kívánkozik egy idézet Tóth Eszter Zsófia könyvéből, a Kádár leányaiból mely híven jellemzi az ’50-es éveket: „Akkoriban egészen természetes volt, hogy csak és kizárólag az anya cipelje a gyereket bölcsődébe, a férjek elvárták a meleg vacsorát, mosógépről álmodni sem lehetett, a padlót lábbal keféltük, és ha nem sikerült a jegest elcsípni, hát egész nap folyattuk a hideg vizet a tejre, hogy el ne romoljon. Mindennap ötkor keltem, begyújtottam… Hétkor nyitott a bölcsőde, a gyereket levetkőztetve és hőmérőzve kellett beadnom…”  Ki ne örült volna annak, hogy legalább az első években otthon lehetett maradni – még akkor is, ha a GYES összege már akkor sem volt valami sok?

Azonban a GYES intézménye – hiába volt hosszú – mivel igen alacsony összegű segéllyel járt, nem igazán érte meg annak a rétegnek, ahol a nő is magasabban kvalifikált volt, s több fizetésre számíthatott. Ezért vezették be a GYED-et, mely előzetes biztosítási jogviszonyhoz kötött járadék volt, előzetesen legalább 270 nap biztosítási jogviszony kellett hozzá, s a gyermek 1 éves koráig járt, ezt a következő években kiterjesztették a gyermek 1,5, majd 2 éves koráig. A cél itt is kettős volt; a már akkor is csökkenő tendenciát mutató születések számának növelése (nem pc módon fogalmazva, egy, a társadalom számára hasznosabbnak ítélt réteg gyermekvállalásra való ösztönzése), az egyre növekvő munkanélküliség csökkentése: ezek az évek a rendszerváltás előtti utolsó évek, az addigi rendszer működésében egyre több a hiba, de még nincs igazi változás, csak a meglévőt lehet rohammunkában javítgatni.

A rendszerváltás után a már meglévő problémák tovább fokozódtak; a munkanélküliség egyre nagyobb lett, mindenkinek meg kellett keresnie a helyét ebben a szép, új világban, ahol már nem voltak érvényesek a megszokott játékszabályok; többek között az állam már nem akart az élet minden területén jelen lenni, sőt, több feladatától szívesen szabadult volna. Ilyen volt például a költségvetésnek nagy terhet jelentő bölcsődei rendszer leépítése (a közbeszédben ezután úgy jelentek meg ezek az intézmények, mint valami „szükséges rossz”, amihez csak végső esetben folyamodik az ember lánya.). Elsősorban a vállalati, üzemi, illetve a kisebb falvakban lévő bölcsődék tűntek el, (forrás: TÁRKÁNYI Ákos, Családpolitika – mit tehetünk a jövő érdekében?) s ezzel eltűnt a nők számára az az esély is, hogy a gyermekgondozási szabadságot megszakítva, bármikor munkába tudjanak állni – megkezdődött az egyre szűkösebbé váló bölcsődei helyekért való vesszőfutás, az egyre hosszabb várólistákra való feliratkozás.

            Aki csak tehette, inkább otthon maradt, élve az állam nyújtotta támogatásokkal; kisgyermekes nőként ugyanis egyre nehezebb volt elhelyezkedni a ’90-es évek friss piacgazdaságában (hol volt már a teljes foglalkoztatottság!), s ha sikerült volna is, egyre nehezebben lehetett a gyermekeket napközben elhelyezni.

           

Ebben a helyzetben robbant a bomba, azaz a fent említett Gst., melyet Bokros-csomagként ismer mindenki. Amely megszüntette pl. a várandóssági pótlékot (helyette ma is az egyszeri anyasági támogatás van), s az addigi járadékokból (pl. a GYED-ből) megpróbált egy rászorultsági alapú segélyezési rendszert kialakítani. Más kérdés, hogy ezt a törekvést sikeresen állította meg az Alkotmánybíróság határozata, azonban az intézkedés tényleg inkább romboló hatású volt, a születések száma is visszaesett a következő időkben. Akkora bizonytalanságot okozott ez a radikális változás – mely ugyan teljesen ki sem tudta fejteni a hatását -, de ahhoz elég volt, hogy az emberek rádöbbenjenek; bizony, az eddig élvezett jogosultságok és kedvezmények nagyon hamar visszavehetőek, vagy csökkenthetőek.

Az elvesztett bizalmat a következő években sem sikerült helyreállítani: soha nem nyúltak úgy hozzá a családtámogatási rendszerhez, hogy ne lett volna mögöttes célja: általában a költségvetés kiadásainak a csökkentése, vagy a kirívóan alacsony női munkavállalók számának növelése. Éppen csak a legfontosabb cél nem került első helyre; úgy kialakítani a támogatási rendszert, hogy a nőknek valóban kvázi fizetést biztosítson azért a munkáért, melyet a gyermeknevelésben végeznek. Nem segélyt, hanem fizetést.

Mik voltak tehát ezek a változások?

Hozzányúltak a GYES-hez: a gyermek egyéves kora után akár teljes állásban is lehetett munkát vállalni, s mellette igényelni a GYES-t. Nem érte el eredeti célját, a női foglalkoztatottság növelését az intézkedés, ahogy már korábban is írtam erről, mert ugyanakkor nem lett több bölcsőde és munkahely.  Pár év után, idén januárban meg is változtak a GYES melletti munkavégzés szabályai.

Aztán kezdtek olyan vélemények is megjelenni, hogy jó-jó ez a korai kötődés, meg a gyereknek állandóságra van szüksége, lehetőleg az anyjára az első időben, de azért ezek nem abszolút érvényű szabályok (no meg ennek a trendnek a kivitelezése rengeteg pénzbe kerül ám). Egyébként is, Magyarország a világon az egyedüli ország, mely ennyi támogatást ad a gyermeket vállaló nőknek, ez tarthatatlan. A 2008-ban kitört gazdasági válság már csak a végső lökést adta meg, hogy ismét hozzányúljanak a rendszerhez, ezúttal figyelve arra, hogy az alkotmányosság követelményeinek eleget tegyenek, s a tervezett változtatás ne vérezzen el az első normakontrollon. Így szűkítették a gyermekgondozási szabadság maximális időtartamát 3-ról 2 évre, s megszigorították a GYES-nél magasabb összegű GYED és TGYÁS feltételeit. A felkészülésre hagytak időt is (nem úgy, mint a Gst. esetében, ez esetben a döntéstől számított egy év múlva 2010. május 1-jén lépett hatályba a jogszabály.)

Több munkahely, több bölcsőde nem lett most sem. A kialakuló családi napközik általában kénytelenek voltak térítési díjat szedni, csak így tudtak fennmaradni; így nem voltak elérhetőek mindenki számára. Az eredmény? Erről már írtam; a születések számának drasztikus csökkenése. További eredményekről nem is igen lehet beszámolni, mert az új kormány hatályon kívül helyezte az intézkedéscsomagnak az otthon töltött időre vonatkozó korlátját: Újból három év lesz a gyes! –hirdetik mindenhol, azt nem téve hozzá, hogy azért a Bajnai-kormány erre vonatkozó egyéb intézkedéseit változatlanul hagyták. (Haladóknak egy kérdés: vajon többe kerül-e az újfent három évig fizetendő GYES a költségvetésnek, ha ugyanakkor kiiktatták a kedvezményezettek közül azokat, akik teljes munkaidőben dolgoznak, illetve az intézkedésre hivatkozva el lehet odázni a bölcsődei rendszer bővítését?)

A rendszerbe való átgondolatlan belenyúlás pedig előidézi, hogy az emberek már nem bíznak az életüket meghatározó keretekben, hiszen azt tapasztalják, hogy azok bármikor megváltoztathatóak, s ezért szinte lehetetlen hozzájuk alkalmazkodni. S mivel a gyermekvállalás az egész életre kiható döntés, ezért ilyen helyzetben mindenkiből előjön a biztonsági játékos, s inkább nem vállalja az eredetileg tervezett gyermeket sem.

Visszakanyarodva az eredeti cikkhez, véleményem szerint a Bokros-csomag csak az egyik eleme volt ennek a sok éve tartó, átfogó koncepció nélküli változtatás-sorozatnak. A kisgyermekes nők juttatásait mindig úgy próbálták alakítani, hogy elsősorban nem a nők ezzel kapcsolatos munkáját akarták díjazni, hanem más célokat kívántak ezen keresztül elérni; vagy a munkanélküliség csökkentését (ösztönözve a juttatásokon keresztül a nőket, hogy inkább maradjanak otthon, s ne rontsák a statisztikát), vagy a költségvetés hiányának csökkentését (csökkentve, befagyasztva a juttatásokat, vagy éppen a juttatásokhoz való hozzájutás feltételeit szigorítva). Nagyon hiányzik egy olyan átgondolt, pillanatnyi érdekektől mentes, hosszútávú fejlesztése ennek a rendszernek, mely anyagilag elismeri a gyermeket nevelők munkáját, segíti a nőket a munkavállalásban és alkalmas arra, hogy a családok megtalálják vele a számukra megfelelő megoldásokat a családi élet és a munka összeegyeztetésében.

Az Év Anyavállalata

A Gazdagmami.hu másodszorra rendezi meg ezt a nemes versenyt, melyen minden olyan anyuka részt vehet, aki legalább egy, 6 év alatti gyermek nevelése mellett saját vállalkozást indított. Pályázni 2011. április 22-éig lehet még.

Tavaly a verseny első helyezettje Ugrai Nagy Tünde lett, akinek itt lehet olvasni a vállalkozásáról, a Kerekerdő Óvodáról.

Cikkajánló: Gyerekellátási utalványok? Szakemberek a fizetős bölcsőde mellett (nol.hu)

Mindenki tudja, aki egy kicsit is foglalkozott a problémával, hogy a jelenlegi helyzet nem maradhat fenn: ahogy félig viccesen mondani szokták, a legtöbb helyen bölcsődébe bejutni sokkal nehezebb, mint az egyetemre. Erre a problémára lehet esetleges megoldás a mindenki által fizetett térítési díj - a cikk szerint.

A bölcsődéért fizetendő térítési díj gondolata már többször felmerült; e szerint a térítési díj a mostani GYES összegével lenne azonos (kérdés, meddig maradna ugyanennyi, hiszen ez nyilvánvalóan nem fedezi a teljes költséget). A tervekkel egyetértők azt remélik, hogy a többletforrások bevonásával elérik, hogy több, nappali gyermekelhelyezést biztosító hely létesüljön (bölcsőde, családi napközi stb.).

Lehet róla vitatkozni, a tény azonban, hogy az intézmények léte előfeltétele a női munkának. hiszen senki nem tud úgy dolgozni menni, ha nem tudja jó kezekben, biztonságban addig gyermekét.