A háttérmunka dicsérete

Magas Déva várát építeni kezdték/Annak élitügyét semmibe se vették/ Amit reggel raktak, estére leomlott/ Amit este raktak, reggelre leomlott… ez jár a fejemben, miközben a posztot írom, vajon hányan járnak úgy, mint szegény Kőmíves Kelemenné, hogy testüket befalazzák egy mások által létrehozott remekműbe, s további sorsuk az, hogy cementként tartsák össze a falakat?

No nem is a testüket, de vágyaikat, képességeiket, ambícióikat sokan adják oda cementként másoknak. S hogy visszakanyarodjak a poszt fő témájához, a női munkához, vajon hány nő van, akiből élete folyamán Kőmíves Kelemenné lesz? Akiknek az a feladatuk, hogy otthon, vagy a munkahelyükön háttérmunkát végezzenek; elsősorban házimunkát, s itt álljunk is meg egy pillanatra. Házimunka minden családban van, ott, ahol gyerekek vannak, azonban ugrásszerűen nő a mennyisége. A házimunkát el kell végezni ahhoz, hogy egy család, egy háztartás normálisan funkcionálni tudjon – nyilván vannak mennyiség- és minőségbeli különbségek háztartások között, mert míg az egyik családban az alsónemű is vasalva pihen a fiókban, a másikban pedig hetente játszik fogócskát a porcica és a partvis, de bátran állíthatom: házimunka minden családra éppen elég jut. Passzív szemlélőknek a házimunka mennyisége ritkán tűnik fel; akkor lesz szembeötlő, mikor valami rejtélyes ok miatt „nem csinálódik meg valaki által”, s vagy személyesen kell nekiállni, vagy hívni egy házimunka-szakértőt (bejárónő, takarítónő, bébiszitter stb., s ki kell pengetni a bérét az addig ingyenmunkaként elkönyvelt tevékenység elvégzése után.) A házimunka a földön tart, az a bizonyos stabil két láb, hiszen minden mozzanata arra figyelmeztet, hogy esendőek vagyunk, mert ételre-italra van szükségünk, összepiszkoljuk a ruhánkat, a lakásunkat – aki pedig végzi, annak egy véget nem érő körforgás, melyben nincsenek igazán nagy eredmények a befektetett energia ellenére sem, hiszen a mosogató újra tele lesz, újra éhesek lesznek, a műgonddal elkészített ebéd félóra alatt tűnik el, a felmosott padló nemsokára újra piszkos lesz. Na most, ha ez egyoldalúan csak egy résztvevőt terhel, annak esélye sem lesz szárnyalni, hiszen lehúzzák a mindennapi kötöttségek, míg paradox módon a másik félnek sem tesz jót, hiszen hiányzik az életéből ez a röghözkötöttség, könnyen elszáll, mivel mentesül (vagy mentesíti magát) az életnek ettől a kötelezettségétől. (Természetesen nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága pl. a fizetett háztartási segítségnek – nagyon is van! – de úgy gondolom, egy család életében igenis fontos, hogy a hétköznapi léttel együttjáró kötelezettségek minden tagot leterheljenek valamennyire.

Ugyanez a jelenség játszódik le sokszor egy munkahelyen; egy-egy nagyobb eredmény eléréséhez vajon hány ember munkája szükséges (most legyen ez egy kutatás, vagy akár egy előnyös üzleti lehetőség, mindegy.) S vajon hány embert ismernek el ezért? Megkockáztatom, sokkal kevesebbet, mint ahányan dolgoztak a sikerért. Sokkal több háttérmunkás van, mint ahányan előtérbe kerülnek, s ezekről a nélkülözhetetlen emberekről, akik miatt végül összeáll a sok-sok rész egésszé, olyan ritkán beszélünk.