Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban

2011. március 1., kedd

Magányos hősként (1.)

A poszt – s a témában még írok néhányat -  alapötletét Gyöngyi hozzászólása adta: igen, miért is nem merünk kérni egymástól? Miért is nem merünk elfogadni? Miért kell magányos bozótharcosként léteznünk, ha például gyermekeinket akarjuk valamelyik bölcsődébe vagy óvodába bejuttatni, ha munkát keresünk, ha próbáljuk összehangolni a magánéletünkből és az egyéb kötelezettségeinkből adódó feladatokat?

Egyedül küzdünk: a gyermekek nappali elhelyezését biztosító intézményekben

Mindenki tudja, hogy Magyarországon ma sokkal kevesebb a bölcsődei, sőt, sokszor az óvodai férőhely is, mint amekkora igény lenne rá. Érdemes meghallgatni, ki mit tesz meg azért, hogy a gyermeke bekerüljön valamelyik intézménybe, ha szükség van rá. A magzatkorban már várólistára vetetett gyermek éppúgy szerepel ezekben, mint alkalomadtán az intézmény alapítványának utalt nagyobb összeg, vagy a befolyásos ismerősök megmozgatása a szent ügy érdekében. A témával foglalkozó fórumokban egymást licitálják túl a szülők: ki milyen hajmeresztő cselt talált ki az áhított helyért.
Egyet hiányolok csak nagyon: nem szerepel egyszer sem az, hogy mit tettek például a bölcsődei helyekre pályázó szülők együttesen, miután kiderül, hogy, teszem azt, az ötven férőhelyre kétszázan jelentkeztek? Nyilvánvaló ilyenkor, hogy százötven gyereknek egyszerűen nem lesz helye, tehát százötven családnak alaposan módosítani kell a munkavállalási terveit. Leül ilyenkor ez a sok család egymással beszélgetni, vagy a helyi döntéshozókkal? Kitalálnak valamilyen megoldást? Az esetek többségében nem, hanem megkezdődik a fent már vázolt, eszeveszett gátfutás. Aztán a szerencsés ötven elmeséli a különböző fórumokon, hogy ő mire volt képes a siker érdekében, a szerencsétlenebb százötven pedig bűnbakokat keres: azért szorultunk ki, mert a szomszédasszony is benyomta a gyerekét hamis munkáltatóival stb.
Nem vagyok teljesen naiv: nyilvánvaló, hogy egy önkormányzatnak nem lesz attól több kerete intézményeket fenntartani, mert többen kérik. De egy együttes problémamegoldás – ebben biztos vagyok – sok pozitív eredményt hozhat, s ez hosszabb távon mindenkinek jobb lenne. Ugyan megszűnnének a magányos hősök, de talán lúzerből is kevesebb lenne.

(Végezetül egy történet: ugyanezt a jelenséget éltem át az egyetemen elsőéves koromban. Azokban az években emelték meg drasztikusan az évfolyamok létszámát; természetesen ez nem jelentett a tanszékeknek több oktatót is; volt egy tanszék, mely egy darabig rendszeresen megcsinálta, hogy feleannyi vizsgaidőpontot írt ki, ahányan voltunk: háromszáz hallgatóra jutott százötven időpont. Azaz sztrájkolt a maga módján. nem értett egyet a hallgatói létszámboommal, nehezményezte, hogy sokkal nagyobb teher jut rájuk ugyanazért a pénzért, s ezt a leleményt találta ki. Először megindult itt is az akadályverseny, egymást taposva próbált mindenki az első százötvenbe bekerülni, leendő jogászokról lévén szó, általában nem kellett a szomszédba menni néhány khm… merész érdekérvényesítési ötletért. Aztán az első százötven hátradőlt, megveregette a vállát, a második százötven pedig zúgolódott, szidta a csapat első felét. Szerencsére ebből a konstruktív helyzetből néhány előrelátóbban gondolkodó kolléga segítségével volt kiút; ők nem voltak restek, s annak ellenére, hogy esetleg volt már vizsgahelyük, felkeresték a dékánt, s a tanszék már felsőbb utasításra hirtelen össze tudta számolni a valós igényeket, s lett mindenkinek helye.)

2 megjegyzés:

  1. Hát igen. A bölcsis férőhelyek növelésére ott van pl. a csana, csak hát ugye azért súlyos összegeket kell fizetni, de van rá kereslet.

    Más: Van egy ráckevei barátnőm, elég nagy családi házukban működött fél évig, a megfelelő ingatlan megtalálásáig az alternatív ovi: azok a családok, akiknél nem fért be a gyerek a helyi oviba, vagy nem akarták beadni, elkezdtek üzemeltetni egy magánovit. Bérelnek egy házat és alkalmaznak helyi óvónénit, aki szintén kiszorult az állami intézményből. Valahogy megoldották, azt hiszem, alapítvány vagy egyesület formájában.

    Az én nagymamám anno kénytelen volt korán visszamenni dolgozni a gyárba, de anyukámat nem akarta beadni oviba vagy bölcsibe, mert rendszeresen 6-kor kellett volna kelnie. Volt viszont egy szomszédja, aki ugyanilyen korú kislánnyal volt otthon, leszázalékolt, de jó karban levő anyuka. Ő volt napközben anyukámmal: reggel nagyanyám pizsamában, takaróba tekerve átvitte, délután érte ment. Valami minimális összeget fizetett havonta.

    Még egy: mi van azokkal, akik fiatal házasként beköltöznek egy újonnan elkészült lakóparkba, jönnek szép sorban a gyerekek, de bölcsi meg nincs. Lásd Rózsaliget Kőbányán. Tudták valahogy érvényesíteni az érdekeiket? Egy kisebb falunyi emberről van szó, és szerintem van pár ilyen az országban.

    Ami meg az együttműködést illeti, szerintem az is közrejátszik, hogy nem szoktuk meg mi ezt a nagycsaládosdit (tisztelet a kivételnek), és egy-két-három gyerek a max. minden családban. Ha még a sajáthoz jön kettő-három, pláne rendszeresen, lehet, hogy kiborító. Ráadásul kicsi lakásokban...
    Mindenesetre van olyan barátnőm, aki ha a családi erőforrásokat kimerítette, mindig számíthat rám, ha a kislányára kell vigyázni, és viszont. Nem hetente, de évente négyszer-ötször, akár több napra. Ennyit simán be tudok vállalni, akár más gyerekkel kapcsolatban is.

    VálaszTörlés
  2. A Rózsaliget lakóparkot nem féltem, annak a városrésznek éppen nagyon jó az érdekérvényesítése :-) Kövesd csak annak kerületi résznek a portálját!

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.